„Lót története megrendítő számomra. Magasról indult, de végül nagyon mélyre süllyedt. Olyan apa volt, aki kezdetben jó döntéseket hozott, de idővel elbízta magát, és egyre többször döntött rosszul. Végül teljesen egyedül maradt két lányával egy hideg barlangban, akikkel vérfertőzésbe keveredett. Vajon gondolta volna, amikor elindult az apaság útján, hogy ez lesz a vége?

Amikor Lót látta, hogy nagybátyja, Abrám, Isten hívására elindul Kánaán földjére, úgy döntött, hogy ő is vállalja a kockázatot, és vele tart. Felismerte, hogy Abrám jó úton jár, érdemes követni őt és tanulni tőle. Ez be is bizonyosodott, mert később, ahogy Abrámot megáldotta az Úr, úgy Lótot is áldásban részesítette, és vagyonuk gyarapodott.

Nagyon jól döntött, amikor a megfelelő ember mellé állt, aki valóban kiérdemelte a bizalmat. Mindannyiunknak szüksége van ilyen példamutató személyekre, akiknek az életét közelről láthatjuk, és akiktől kérdezhetünk. Ha csak rossz példák vesznek körül, és nincs senki, akit mentorként vagy tanácsadóként elfogadhatnánk, könnyen a rossz példák szintjére süllyedhetünk, akaratlanul is.”

„Bajára mentem tanulni, és tíz rettentően sötét év vette kezdetét. Egyrészt, drasztikusabb mértéket öltött az evés- és alváshiányom. Másrészt, egyik párkapcsolatból ugrottam a másikba. A szakmában viszont sikereket értem el: egy asztalosoknak szóló országos versenyen második lettem.

Az iskola befejezése után vállalkozó lettem, lakásokat rendeztünk be. 365 napból 340-et dolgoztam, megállás nélkül. Amikor leálltam, rosszul voltam: hányingerem volt, hánytam, fájt a fejem. Ezért vasárnap és még éjszaka is folytattam a munkát. Talán 36 óra volt a leghosszabb, amit szünet nélkül lehúztam.

Miután rendszeresen problémám volt a gyomrommal és az evéssel, a gyógyszertárban beszerezhető, rákos betegeknek készített tápszert ittam, hogy valahogy életben maradjak. Mindemellett elismert vállalkozó és megbecsült szakember lettem. Az üzlettársammal egy modern asztalosműhelyt alakítottunk ki. Senki sem tekintett rám szenvedélybetegként, de gyakorlatilag haldokoltam.

Az utolsó élettársi kapcsolatomnak is véget vetettem. Éjszakánként, amikor aludni próbáltam, úgy éreztem, valami szorongatja a torkomat. Megfogalmazódott bennem a gondolat: ha van ördög – hiszen látom és tapasztalom a munkáját az életemben –, akkor kell, hogy legyen Isten is! Egyik éjszaka szívem mélyéből felkiáltottam: Valaki mentsen meg! Nem bírom tovább! Meghalok!”

„23 éves voltam, amikor váratlanul behívtak engem és a bátyámat a XVIII. kerületi rendőrségre. Nem tudtuk, hogy miért, de sejtettük, hogy nem teázni akarnak. Először a bátyámat vitték be egy szobába. Én egy barátságtalan, ablak nélküli sötét előszobában vártam a soromat, ahol csak egy lámpa égett.

Több mint három órán át benn tartották testvéremet. Ő egy szelíd természetű ember volt, ezért nagyon meglepett, hogy ordítoznak vele. Rám szakadt a félelem, ahogy ott ültem egyedül: Kiengedik? Megverik? Mi lesz velem? Bárcsak velem lenne édesapám…

Ebben a szorongásos állapotban hirtelen a sarokban egy villanást láttam. Egy fény, de inkább egy alak formájában tűnt fel. Rögtön tudtam, hogy Jézus az. Nem szólt egy szót sem, csak egy pillanat alatt megjelent és eltűnt. A jelenléte valóságos volt, és azt a meggyőződést keltette bennem, hogy nem vagyok egyedül: Ő velem van. Tudta, hogy gyenge vagyok, és így mennyei békességgel ajándékozott meg. Ezután ott, a folyosón ülve el is szenderültem. Nagyon különös megtapasztalás volt, ilyen módon se azelőtt, se azután nem láttam Őt…

Egy rendőr bizonyos időközönként ellenőrzött engem, hogy viselkedem. Mire újból jött, látta, hogy ott alszom – a délelőtti órákban, a kihallgató szoba előtt. A kiabálására ébredtem fel.”